Theater Online
spacer
spacer
Főoldal TESZT Temesvár Fórum Képügynökség Képeslap
  
spacer
Képgaléria Színházak Portré Hírek Írások Bemutatók Linkek
spacer
2017. december 18., hétfő
spacer
Interjúk
Interjúk
A hét arca
Határtalanul
Ismeretlen ismerősök
A nemzet erdélyi színészei
Művészek írták
Beszámolók
2017. november 25.
A bizalom a kulcs
Interjú Ugrai Istvánnal

Ősztől a Kultúrbrigád színházcsináló műhelye vette át az Átrium színház működtetését. A három kritikusból álló csapat az Átriumot továbbra is összművészeti helyszínként fogalmazza meg, amely a szórakoztatás mellett érzékenyen reagál a társadalom és a művészet kérdéseire. Az első idei bemutatóval egy időben megnyílt a színház képzőművészeti kiállítóhelye, a Central Galéria is.

A tervekről és a színház egyedi működési modelljéről beszélgettünk Ugrai Istvánnal, az Átrium intendánsával.

Hogyan lehet jó színházat üzleti alapon csinálni?
– Mi is ezt keressük. Tulajdonképpen egyszerű válasz is volna: össze lehetne állítani egy olyan névsort és műsortervet, akikre és amire a nézők biztosan bejönnek. Csakhogy mi nem ezt akarjuk az Átriumban. Számunkra az a kérdés, hogyan lehet állami támogatás nélkül egy olyan színházat üzemeltetni, amelyik nem elégszik meg azzal, hogy szórakoztató. A szórakoztatást sem feltétlenül puszta kikapcsolódásként értelmezzük, hanem emellett belefér, hogy a néző gondolkodik, véleményt formál, kérdéseket hall meg. Ilyen előadásokat keresünk. Nem feltétlenül kísérletező előadásokat a szó szoros értelmében, bár ilyen elem is bőven van bennük. Ha utólag visszagondolunk, a Kultúrbrigád egyik előadása sem volt olyan, amire azt gondoltuk volna, hogy egyértelműen nagy siker lesz. Még Az Őrült Nők Ketrece próbái alatt is aggodalmasan néztünk egymásra: vajon hogy fogják fogadni? Sokszor olvasni a kritikákban, hogy borítékolható a siker. Ez nem így van, aki ezt leírja, ajánlom neki, hogy próbálja ki a saját vagyonát rátenni egy produkcióra. Rögtön sokkal megfontoltabb lesz.

Az az érzésem, hogy ma Magyarországon a kultúra és az üzlet viszonya szempontjából a korai kapitalizmus legelején tartunk.
– Valóban, és ennek társadalomszerkezeti oka van. Az a polgárság, amelyik Európa sok országában remekül működteti ezt a rendszert, az elosztást tekintve az állam kizárásával – Angliában például a szerencsejátékokból befolyó többletből, amire itt is volt kísérlet, de ennek elosztása ott nem a politikusok kényétől-kedvétől függ, hanem egy széles szakmai felügyelettől –, nálunk nincs. Hiányzik a réteg is, az intézményrendszer is, sőt nem is nagyon törekedünk ennek kialakítására, illetve arra, hogy a társadalom felügyelje.
A rendszerváltás óta folyamatosan politikai-közéleti igények kiszolgálása történik. Evidencia lett, hogy a művészeti – a mi esetünkben a színházi – tevékenységet az államnak kell finanszíroznia. Nehéz kimondani, de nem így van. Az állami támogatás egyfajta hűbéri rendszer. A színek mindig cserélődnek, de a rendszer lényegében ma is ugyanaz, mint 1985-ben, vagy talán még rosszabb, mert akkor még meg lehetett nevezni, melyik hivatalnál ki a felelős. Ma ez sincs, csak az alkalmazkodás. A rendszerváltás óta egyik politikai elit sem igyekezett függetlenné tenni a kultúrát. Természetesen ez nem jelenti azt, hogy az államnak ne lenne ez feladata, dehogynem, de rossz a keret, rossz a szerkezet, és egy sor kérdés tisztázatlan a dologban.

Az üzleti modellnek sok hátránya van. Nincs az a biztonság, ami az állami színházaknál, hogy bármilyen siker vagy bukás után mindig lesz támogatás a következő évadban. Viszont gondolkodásra kényszerít, jobban odafigyel a nézői igényekre. Az az általános vélekedés, hogy a nézői igény kiszolgálása kommersz minőséget hoz létre. De ennek az igénynek vannak szintjei. Mi megkíséreljük szintetizálni az igényeket: a művészekét, a közönségét és a támogatók, illetve a befektetők elvárásait közös nevezőre próbáljuk hozni.

Nagyon hasonlót fogalmazott meg Orlai Tibor producer.
– Nem véletlen. Ő rendkívül sikeres vállalkozó, aki profin felépített egy brandet. Rengeteg tapasztalatát mi is tudjuk használni. Orlai azt is tudja, hogy ha az állami támogatással nem bíró magánszínházak egymást segítik, abból mindenki jól jön ki, hiszen egymásra vagyunk utalva.

Gazdasági értelemben hogyan működik az Átrium?
– A tulajdonos mellett befektetőket kell találnunk az egyes produkciókra, hogy rendelkezésre álljon elegendő pénz. Ráadásul nem is a pénz a legfontosabb, hanem a bizalom. Nekünk az kell, hogy bízzanak bennünk, hogy tudják, olyan előadást hozunk ide, amiből lesz jegybevétel, ami hosszú távon visszahozza a belefektetett pénzt, sőt hasznot is hozhat. Szerencsére több olyan előadásunk is van, amelyik már sokkal többet hozott, mint amennyibe került. És hálistennek vannak olyanok, akikben a vagyon mellett van társadalmi felelősségtudat. Az előadásoknál név szerint, koproducerként soroljuk fel őket. Ezzel kívánjuk megadni a presztízsét a kulturális értékek teremtőinek. Nem is feltétlenül a pénzben kifejeződő hasznot keresik, van olyan befektetőnk, aki azt mondja, hogy a keletkező profitot fordítsuk egy következő produkcióra.

Ezek szerint igyekeznek kinevelni a kultúratudatos polgárokat. Ez egyfajta misszió is?
– Így van, de oda-vissza, hiszen az ilyen polgár alkotja meg azokat a helyeket, mint amilyen az Átrium is, amely nem lenne, ha az épületet művészeti célra bocsátó tulajdonosokban nem lenne meg ez az igény. Ebből az attitűdből lenne szükség társadalmi szinten sokkal többre. A polgárnak fontos  például, hogy a közegében legyen egy hely, ahol a színház egyben a kortárs képzőművészet kiállítóhelye is, ahol a mainstreamen túli művészetet is be lehet mutatni. Az Átriumban most indult ez a vonal, éppen az első kiállításunk látható az emeleten, Alföldi Róbert színezett fotográfiáiból.
A befektetők, a kultúra iránt elkötelezett polgárok az igényükkel hozzájárulnak ahhoz, hogy ilyen helyek létrejöhessenek. Ahogy igényük van arra is, hogy olyan előadásokat, amelyeket minimális díszlettel vagy szcenikai apparátussal a független színházak szoktak bemutatni, itt picit több lehetőséggel, gazdagabb színházi nyelvezettel élvezhessenek. Ez is egy alacsony költségvetésű színház, de nagyon sokat jelent, hogy nem 60 ember nézi az előadásokat, hanem 300, és a színpad nem 10 négyzetméter, hanem 100. A mi színházunk is független, egy nonprofit kft. üzemelteti befektetők révén. Viszont ritkán fordulunk az állami pályázatokhoz.

Nevelhető-e ez a polgári réteg?
– Remek tapasztalataim vannak. A befektetőt egyszerűen lehet meggyőzni: munkával. Akik ezt fontosnak tartják, maguk is kemény munkával keresték a vagyonukat, tudják, milyen munka mit ér. Azzal, hogy estéről estére bejön 300 ember, hogy ezzel a nagyon kicsi, néhány fős, de nagyon lelkes és elkötelezett gárdával havi 32 előadást csinálunk ezen az egyetlen helyen, meggyőzzük őket. Viszonylag magas jegyárakkal dolgozunk, mégis jól mennek az előadásaink.

Ami szinte bűvészmutatvány, hiszen egyre fogy azoknak a száma, akik részint megengedhetik maguknak ezeket a jegyárakat, másrészt a két vagy három munkahely után este még színházba kívánkoznak.
– Mi viszont őket is szeretnénk megszólítani. Az Őrült Nők Ketrece a 170. előadásnál tart, viszonylag magas jegyárral, mégsem tudunk eleget játszani belőle, ha hétköznap délutánra tűzzük ki, az is pillanatokon belül megtelik. Nem csupán előadásokat akarunk létrehozni, hanem eseményeket. Most mutattuk be Fassbindernek A félelem megeszi a lelket című darabját, Alföldi Róbert rendezésében, ami elég távol áll a kommersztől, mégsem lehet rá jegyet kapni a következő két hónapban. Erre azok is eljönnek, akik ritkán járnak színházba, a történet érvényessége, a feldolgozás módja, a rendezés izgalma, a színészek fantasztikus teljesítménye miatt. Ezt értem eseményen.

A Fassbinder-darab egy fiatal migráns fiú és egy középkorú német nő szerelméről szól. Nem kaptak érte hideget-meleget?
– Nem, de annak idején Az Őrült Nők Ketrece vagy az Igenis, miniszterelnök úr! sem került célkeresztbe olyan nagyon. Vannak fanyalgások (oldalfüggetlenül), ezzel együtt többnyire remek kritikákat kaptunk, és száz meg százhetven előadás után is nagy az érdeklődés rájuk. Ma a hazai média azt gondolja, hogy a közönséget felületes dolgokkal lehet megfogni, holott ez pont fordítva van.
Sosem a papírformát követjük, fontos, hogy minden produkcióban legyen kihívás. Rugalmasan reagálunk az aktuális jelenségekre, de nem a témákat, hanem a folyamatokat figyeljük. Kérdőjeleket teszünk ki, és azt gondoljuk, hogy ha a közönség fogékony rájuk, az jó neki. És a visszajelzésekből kiderül, hogy bizony a közönségnek szüksége van arra, hogy kérdőjelekkel találkozzon. Ez is szórakozás. Kikapcsolódni a zárt struktúrákból és megnyílni a kérdések felé. Nincsenek elvárt válaszok.

Ön tanár volt, és így pontosan tudja, hogy nevelni azzal lehet, ha az ember nem alá, hanem egy kicsit fölé céloz.
– Inkább azt mondanám, hogy hinnem kell abban a potenciában, ami benne van a közönségben, legfeljebb ezt mások nem serkenteni akarják, hanem ki szeretnék nevelni belőlük. A Vaknyugat, Az Őrült Nők Ketrece vagy a többi előadásunk valójában könnyű műfaj, bizonyos tartalmi többlettel. És olyan rendezőkkel – például Gothár Péter, Znamenák István, Bodó Viktor vagy Alföldi Róbert – dolgozunk, akik nem állnak meg a felszínnél, hanem alá és mögé néznek. A mi alapállásunk az, hogy a magaskultúra és a popkultúra között nincs akkora szakadék, mint ahogy azt általában gondolják, ahogyan Pintér Béla előadásai sem maradnak meg a műfaji jellemzőknél, még ha nagyon erősen is használja az archetípusokat és a zsánerjellemzőket, a létrejövő produkció ezekből minden esetben új, egyedi minőséget eredményez. Az Operettszínház is itt játssza a mainstreamen túlmutató előadásait, musicalt Almodóvar filmjéből, vagy a Frida Kahlo életét feldolgozó, összművészeti produkciónak tekinthető Fridát. Ez nem azt jelenti, hogy nincsenek értékpreferenciáink, de úgy dolgozunk, hogy nem tartjuk be sem a szekértáborok, sem a lövészárkok logikáját. Azok, akikkel együtt dolgozunk, sokféle elvet vallanak, sokféle gondolkodásmódot képviselnek. De közös nyelvük a kifejezés, és ez minden megosztottságot felülír.

Megint a bizalomról van szó.
– Egyrészt. Másrészt a mi társulatunkban mindenki azzal foglalkozik, amivel kell. Ide többnyire nem egy posztra szerződik valaki, hanem egy ügyre. Nem a jövőt építi, hanem az adott produkció keretét tölti ki. 4-6 hét áll rendelkezésre, ez alatt kell jól megcsinálni. Az Átriumnak nincs társulata, de az elmúlt 4-5 évben összeállt egy remek gárda, akik rendszeresen velünk dolgoznak, és még több van, akikkel szeretnénk együtt dolgozni. Jól tudunk egymásra figyelni és mindenki az egészért tesz. Nincs kivel rivalizálni, nincs miért lenyomni a másikat.
Ebben a kis közösségben mindenki a többiekre van utalva, és emiatt remekül működünk, ami nem problémamentességet jelent, hanem azt, hogy a problémát mindenki megoldani akarja. Sokan megfordulnak itt állami társulatokból is, függetlenektől is, sokféle iskola, stílus, hagyomány találkozik itt és szintetizálódik. A Sirályban például Oszvald Marikától Derzsi Jánosig, Gyabronka Józsefig és Trokán Nóráig a tíz színész tízféle kort, hangulatot, tízféle színészetet hoz ide. Az egymásra való figyelem olyan előadásokat produkál, ami egyszerűen nem fárad el. Örömmel jönnek ide játszani is, és a nézők is. És mi mindent megteszünk, hogy a lehetőség szerint kényelmesen érezzék magukat. Ők itt nem alkalmazottak, hanem az egész lelke. Nyáron kicsit felújítottuk az épületet, és az évad elején, amikor bejöttek, mindenki boldogan fogadta. Nekik teremtünk jobb körülményeket, hiszen rajtuk áll a színház.

Mit terveznek az évadban?
– Következő két bemutatónk a Mentőcsónakhoz kapcsolódik, két stúdióelőadást mutatunk be, Pass Andrea és Gimesi Dóra Lorenzaccio-átiratát, A vezért decemberben, illetve a Bizony című helyspecifikus előadást januárban, a Kerekasztallal közösen. Decemberben beköltözik hozzánk a Kiscsillag zenekar Semmi konferencia című koncertszínházának kamaraváltozata, Scherer Péter főszereplésével. Márciusban az Átriumban Bodó Viktor új pszichothrillerét állítjuk színpadra, ez kifejezetten az Átrium csapata számára íródik, a történetről még nem árulok el részleteket, csak annyit, hogy kik fognak szerepelni benne: Gyabronka József, Molnár Piroska, Lázár Kati, Bálint András, Lugosi György és még sokan mások. Csodálatos névsor, annak külön örülünk, hogy több egykori kaposvári színész is együtt fog dolgozni nálunk. Az évad végén még két bemutatót tervezünk, ezekről még korai beszélni.

Az Átrium egyik különlegessége a Mentőcsónak program, erről is beszélne?
– A Mentőcsónak 2013-tól létezik, korábban a Szputnyik társulatán belül működött, most mi vettük át. A társulat színházi nevelési projekteket játszik, Pass Andrea és Fábián Gáborvezetésével, illetve Bass László szakmai irányításával nézői részvételt igénylő, interaktív társasjátékként értelmezhető ifjúsági előadásaink vannak, amelyek aktuális társadalmi ügyekről beszélnek, a hajléktalankérdéstől a migrációig. Például a Szociopoly a Monopoly társasjáték mintája alapján egy borsodi szegény falu figuráit jeleníti meg, az ő helyzeteikbe kerülnek bele a nézők. Ez a viszonylag távoli téma hirtelen közel kerül a budapesti fiatalokhoz, amelyben ugyan vannak előre megírt dramatikus helyzetek, de csak a dobókockának és a szerencsének köszönhető, ki milyen szituációba kerül. A néző rögtönöz, de a helyzetek, amiket a színészek eljátszanak, szociológiai értelemben nagyon is megalapozottak. Van, hogy egy vidéki iskola tanára osztálykirándulásra hozza ide a diákjait. A társulat is viszi a produkciót kisebb településekre, van amikor szociális munkások kérik az előadást. Még nagyobb cégek csapatépítő programjai is megtalálták a Mentőcsónakot. Közös ügy, közös játék, nagyon fontosnak tartjuk.

Götz Eszter
spacer
spacer
spacer
Főoldal Médiaajánlat Szolgáltatásaink Partnerek Impresszum Linkek
© 2017. - THEATER Online - theater.hu

A Theater Online megjelenését támogatja a