Theater Online
spacer
spacer
Főoldal TESZT Temesvár Fórum Képügynökség Képeslap
  
spacer
Képgaléria Színházak Portré Hírek Írások Bemutatók Linkek
spacer
Születésnapos: Barabás Kis Zoltán, Árkosi Árpád, Sasvári Sándor, Szokolai Péter 2017. október 18., szerda
spacer
Interjúk
Interjúk
A hét arca
Határtalanul
Ismeretlen ismerősök
A nemzet erdélyi színészei
Művészek írták
Beszámolók
2017. október 10.
„Olyan zenét akarok írni, amilyet még nem hallottam”

Vezényel, komponál, együttest és fesztivált vezet, fiatal muzsikusokat mentorál úgy, hogy közben ingázik az Egyesült Államok és Európa között. Vajda Gergely ugyanolyan könnyedséggel vezényel kortárs művet, mint klasszikus operát vagy crossovert.

 Most szerzőként és dirigensként is pódiumra lép, hiszen két évvel a tengerentúli ősbemutatót követően Budapesten is felhangzik egyik legutóbbi műve, a Georgia Bottoms, október 8-án és 10-én a Zeneakadémián, a CAFe Budapest programjában.

Mindig is szívesen foglalkozott sokféle dologgal, vagy ez némileg az amerikai esztendők hozadéka?
– Fiatalkoromtól jellemző rám, hogyha láttam egy lehetőséget, s az érdekelt, akkor belefogtam. Így lettem a Forrás Kamarazenei Műhely alapító klarinétosa, de sokmindennel folytathatnám a sort. Azt gondolom, ezek a tevékenységek jót tesznek egymásnak.
Olyan típusú alkotó vagyok, akinek fontos, hogy minél több helyről érjék az impulzusok. Egyébként az amerikai munkamorál, az ottani hozzáállás - ami hasonlít a némethez - hozzám nagyon passzol. A próba akkor kezdődik, amikor ki van írva, addig is tart, s közben tényleg csak és kizárólag próbálunk... Persze, a tengerentúlon nem csupán a ‘termék’-kel, azaz a zenével kell foglalkozni, hanem azzal is, hogy hogyan tálaljuk, adjuk el, de számomra ez is természetesen hozzátartozik a szakmához.

Itthon kortárs-specialistának tartják, miközben Amerikában mindent vezényel, a klasszikus operától a romantikus szimfóniáig, vagy akár a jazz-produkcióig. Mennyire jelent nehézséget, hogy nálunk ilyen skatulyába került?
– Folyamatosan arra törekszem, hogy Magyarországon is ismerjék meg a többi arcom, ezért vezényelek például idén és jövőre a Rádiózenekar élén Mahler-műveket. Számomra fontos a sokoldalúság, ezért is örülök, hogy dolgozhatom a Pannon Filharmonikusokkal, az Óbudai Danubia Zenekarral. Vagy hogy én vezényelhettem az idei Armel Fesztiválon Rufus Wainwright: Prima Donna című operáját, hiszen ez teljesen más stílus, más esztétika mint amit általában előadok. Ha bizonyos szempontból egy darab nem az enyém, s nem jön könnyen, engem akkor is érdekel. Az előadóművészet lényege éppen az, hogy bele kell helyezkedni az adott figurába, műbe. A sokszínűség biztosabb alapot jelent, ráadásul a lelki egészségnek is jót tesz, az én karakteremnek biztosan. Amerikai zeneigazgatóként mindent kell vezényelni, Bachtól a crossoverig. Persze azt is megértem, hogy mindenkinek az a jó, hogy azt a felgyűlt tudást, tapasztalatot használja ki, amit a kortárs zene terén szereztem.
Mennyire volt az Ön döntése, hogy megosztja idejét a két kontinens között? Választhatta volna az amerikai karriert...
– Mindez sokkal praktikusabban zajlott és zajlik, hiszen néha választani kell a két kontinens között, a szerint, hogy mi éppen a következő legjobb lehetőség. Az, hogy éppen mi a feladat számomra sokkal fontosabb, mint az, hogy hová kell menjek. Az is lényeges persze, hogy az adott felkérés hová vezethet... Tavaly például a Hamburgi Operában vezényeltem, ennek a közös munkának ebben a szezonban lesz folytatása, jövőre pedig Palermóba megyek dirigálni. Kialakulóban van egy egyre erősebb európai jelenlét.

Itthon is néhány évvel ezelőtt elkezdődött az ‘újrafelfedezése’...
– Ha az ember nincs jelen, akkor könnyen elfelejtkeznek róla. Korábban sok éven keresztül dolgoztam a tengerentúlon teljes állásban, a Milwaukee, majd az Oregoni Szimfonikusoknál. Portland, Oregonból már könyebben tudtam mozogni, de akkor is főleg Észak-Amerikát jártam végig, például szinte az összes kanadai zenekart vezényelhettem. Eközben itthon évente egy-két koncerten találkozhatott velem a szakma és a közönség, főleg az UMZE-val léptem pódiumra. Éppen ezért vállaltam szívesen 2011-ben, hogy a Rádiózenekar első karmestere legyek, mert ezzel az itthoni jelenlétem is erődösött.
Hogyan osztja be az idejét? Hiszen jelenleg s a Huntsville-i Szimfonikusok zeneigazgatója és karmestere, emellett már negyedik éve az Armel Fesztivál és Verseny művészeti vezetője. S nemcsak dirigálásra, hanem a zeneszerzésre is időt kell szakítania...
– Amerikában két szezonnal előre látom a beosztásomat, s Huntsville-ben egy évadban összesen tizenkét hetet kell töltenem. Így válogathatok a dátumok között, sakkozhatok a naptárammal. A hétköznapi realitás az, hogy a vezénylésből élek, azért engedhetem meg magamnak, hogy komponáljak. Az igazán nagyok, talán csak a tíz legismertebb zeneszerző szentelheti kizárólag a komponálásnak az életét... Az meg kötéltánc, hogy az ember hogyan osztja be az idejét. Persze, most is dolgozom, újraírom az Óriáscsecsemő című operámat, amit jövőre mutatunk be az Armel Fesztiválon.

Mennyire lesz mást, mint az a mű, ami 2002-ben színre került?
– Tizenöt év alatt sokat tanultam az operáról. A zene teljesen új lesz, s a szöveget is újraírtuk Horváth Péter dramaturggal. Amikor idén Lübeckben jártam, betértem egy bábmúzeumba, s az ott kiállított figurák arra inspiráltak, hogy teljesen más irányt válasszak a darabnak, mint korábban. A Kolibri Színház mutatja majd be a darabot, ahol legutóbb a két fiammal, 15 és a 17 évesek, néztük meg a Mario és a varázslót, s a produkció három perc után beszippantotta őket. Ebből láttam, igenis meg lehet fogni ezt a korosztályt komoly témákkal, igazi színházzal. Most már elég idősnek tartom magam ahhoz, hogy számukra is érdekes zenét tudjak komponálni, s az Óriscsecsemő történetében van ilyen potenciál. Kicsit hosszabb lesz az új verzió, két részes, némileg a régitől különböző hangsúlyokkal.
Negyvennél több kompozíció szerepel a listáján. Ezek szerint figyel arra, hogy minden évben szülessenek újabb és újabb darabok?
– Sokkal többet dobtam ki, mint amit megtartottam. A “radírozós” típusú szerzők közé tartozom... Arra tudatosan figyelek, hogy folyamatosan komponáljak, mert itt is fontos, hogy az ember formában maradjon, de mivel nem ez a főfoglalkozásom, néha összegyűlnek a megírandó darabok. Az néha nem is baj, hogy az ötlet és a megvalósítás között eltelik egy-két év, mert azalatt kiderül, érdemes-e egy ötlettel igazán foglalkozni. Azután ott van, amikor az ember előadóként is szembesül a korábbi alkotásával...

Tudja csak interpretátorként szemlélni a saját műveit?
– Persze, bár az előnyös, hogy nem kell felhívnom a szerzőt, és megkérdezni, hogy hol mit gondolt... De ugyanúgy a praxis szempontjából tudom megközelíteni a saját műveimet, mint bármelyik más elvezényelendő kompozíciót.

Izgalmas választás az a modern Délről szóló, most színre kerülő operája, hiszen kevés szerzőnk mondhatja el, hogy amerikai kortárs regényből írt darabot.
– Ebben a kultúrában élek már sok éve. Fontos volt, hogy vígoperát akartam írni, s úgy éreztem, ismerem már annyira a nyelvet, hogy tényleg értem, érzem a hangsúlyokat, s az ott élők számára is el tudok mondani valamit ezzel a darabbal. Érdekel, foglalkoztat ez a mai déli, amerikai közeg. Mark Childress azonos című, Harper Lee-díjjal kitüntetett regénye a címszereplő bonyodalmas életét, családját, titkait járja körbe, de a Georgia Bottomsban megjelenik a szeptember 11-i terrortámadás vagy Katrina hurrikán is... Kíváncsi vagyok, hogy a magyar közönség hogyan fogadja.

A jövő évben részt vesz az Eötvös Péter Kortárs Zenei Alapítvány fiatal karmestereknek és zeneszerzőknek szóló programjában mentorként. Mi mindent lehet átadni a jelentkezőknek?
– Bár pedagóguscsaládból származom, huszonévesen oktattam zeneelméletet, kamarazenét, és akkor élveztem is, de később nem jutott volna eszembe a tanítás. Eötvös Péter hívott, s amikor elkezdtem a programban, a mesterkurzusokon dolgozni, rájöttem, tényleg 15-20 évvel többet tudok, mint a jelentkező növendékek. Én is a pályám során tanultam meg, hogy a karmesterség bizony nagyon sokféle dolgot jelent. Van betanító dirigens, korrepetítor, s persze más vendégkarmesternek lenni, mint zeneigazgatónak. Minderről beszélni kell, még akkor is, ha a fiatalok még nem értik, pontosan miről is van szó. Arról például, hogy miként építkezzenek a karrierjük során, vagy akár arról, hogyan öltözzenek fel. Nem elég, ha jó zenész valaki.
A próbán
Meg kell tanulni beosztani a próbaidőt, azt, hogy mit tegyenek, ha valami előre nem látható esemény történik. A koncert után a szponzorokat is el kell vinni vacsorázni, nem árt, ha szórakoztató társaság az ember. Nem elég, ha a pódiumon szépen megrázzuk a hajunkat. Ez is egy szakma, amit meg kell tanulni. A karmesterséget nehéz igazán jól csinálni, és sajnos ebben a hivatásban a legkönnyebb blöffölni. A közönség igazán nem ért a szakmai részéhez, sokszor pedig még azok sem, akik döntéshelyzetben vannak. A fiataloknak mindig elmondom, hogy lehet muzikalitás, precíz, pontos kéz, vagy mondjuk nyelvtudás nélkül is karriert csinálni, csak akkor ne hozzám jöjjenek mesterkurzusra. Úgy kell magunkra gondolnunk, akár az agysebészekre, olyan precizitással, elhivatottsággal, s szakmai alázattal kell végeznünk a dolgunkat. Az a hozzáállás, hogy “ezeknek jó lesz ez is”, elfogadhatatlan.

Úgy látom, nemcsak a mestere, mentora Eötvös, hanem az ő útját is követi...
– Igen, bár a karrieremből kifolyólag nálam a dirigálásé a főszerep, Péter valójában zeneszerző, aki a körülmények miatt lett karmester. Nálam pedig, a klarinétból kinőve a dirigálás felé vezetett az út, s bár mindig érdekelt a komponálás, az én életpályámon mások a hangsúlyok. De azért is jó, hogy együtt tanítunk, mert vannak olyan tapasztalataim, amelyekkel kiegészíthetem az ő hihetetlenül sokrétű és átfogó tudását.

Van következő tízéves terv?
– Most is, mint mindig néhány esztendőt látok előre. Négy évig még biztosan Huntsvilleben vagyok, s emellett sok helyen, sok minden vár rám, Európában is egyre több a lehetőség. Az én hivatásomban állandó a keresés, hiszen manapság már ritka az, hogy valaki egyetlen együttesnél tölt egy negyedszázadot. Ami a komponálást illeti, Varga Tamás kért tőlem egy szólódarabot, amit Kodály Szonátájával egy műsorban fog előadni, így ugyanolyan hangolású csellóra kell írnom.
Izgalmas kihívás, akár csak az a darab, amit a Rádiózenekarnak komponálok majd, s a Szomorú vasárnap című dalra írt varióciósorozat lesz. Izgat, hogy mit tudok ezzel a nagyon egyszerű, mondhatni bugyuta dallammal, illetve magával a variációs formával kezdeni, és hogy miközben Seresst idézem, mitől lesz ez mégis Vajda-mű. Érdekes élmény volt, nemrég mutatta be a Frankfurti Rádiózenekar a ‘Drums Drums Drums’ című hármas ütősversenyemet. Több zenész is azt mondta, hogy ilyen zenét még nem hallottak. Ezt én dicséretnek veszem. S hogy milyen a Vajda Gergely-zene? Nem akarok semmilyen lenni, csak azt szeretném, hogy a műveim közvetítsék az adott darabra vonatkozó gondolatot. Nem az életművemet komponálom, hanem darabokat. Olyan zenét akarok mindig írni, amilyet még nem hallottam, különben mi értelme lenne ennek az egésznek?

Réfi Zsuzsa
Forrás: Fotók: theater.hu – Ilovszky Béla
spacer
spacer
spacer
Főoldal Médiaajánlat Szolgáltatásaink Partnerek Impresszum Linkek
© 2017. - THEATER Online - theater.hu

A Theater Online megjelenését támogatja a